"Tudom, hogy ami az életem, az egy megtett út eredménye. Elhagyás és elköteleződés. Szenvedések útján eljutni a boldogságomba. Mert a boldogság megelégedettség. Míg kerülöm szenvedésem, kerülöm elhagyattatásom és meghalásom, kerülöm boldogságom is. Az elhagyástól való félelem. Rettegek, valahol mélyen, látensen attól, hogy elhagynak és magamra maradok, ezért kapaszkodom, ragaszkodom, és mind jobban teszem, annál jobban félek az elveszítéstől, hiszen kapaszkodásommal magamnak is azt üzenem, hogy nem élném túl, ha elveszíteném." 
/Szikszai Szabolcs/

"ὁ δὲ Ἰησοῦς εἶπεν αὐτοῖς: 
Οὐκ ἔστιν προφήτης ἄτιμος εἰ μὴ ἐν τῇ πατρίδι καὶ ἐν τῇ οἰκίᾳ αὐτοῦ."

"Jézus pedig ezt válaszolta nekik: Nincs megvetve sehol máshol sem a próféta, hanem egyedül csak a saját szülői házában."
/Máté 13, 57b/

Szerintem nem vagyok egyedül azzal a ténnyel, hogy elsőként tértem meg családomban. Biztosan tudom, hogy vannak még olyan ismerőseim, emberek, akik saját szülői házukban elsőként tértek meg. Talán nem kell bemutatni ennek a nehézségét. Ha fehér holló vagy egy családban, akkor fura szemmel nézhetnek rád. Viszont, ami nagyobb ajándék, ha látják a megváltozott életed. Láthatják azt, hogy a te életedben máshova tevődött a hangsúly. Ez pedig jó esetben olyannyira felkeltheti az érdeklődésüket, hogy ők maguk is elkezdenek érdeklődni Krisztus után. Viszont nem ilyen egyszerű a helyzet már, hogy ha ez az érdeklődés elmarad a többiek oldaláról. Ekkor jöhet el az ember életében egy olyan vesszőfutás, amiben a kezdeti hite erőteljesen megpróbáltatik. Krisztus igehirdetése bolondság azok számára, akik lélekkel nem értik azt, amit Ő mondani akar számukra. Nekünk pedig kihívás. Nem egyszerűen azért, mert az ember gyarló, hanem mert az embernek a legnagyobb erőfeszítést a saját akarata ellen kell tennie. Hányszor voltunk már úgy, hogy azt a prófétát saját magunk sem akartuk elfogadni? Istennel sose ígérte azt, hogy könnyű lesz vele együtt élni. Hanem azt ígérte, hogy a nehézségben lehet Hozzá menni. Azt ígérte, hogy ha elfáradunk, akkor pihenjünk meg nála. Segít elhordozni a terheket, de teljesen sose fogja levenni a vállunkról, azt, ami nyomja azt. Hogy mi az, ami nyomja, az mindig változó, de egyrészt lehet az is, hogy ténylegesen nem fogadnak el a saját szülői házunkban. Ugyanis abban a szülői házban, ahol majd mi vagyunk a szülők, ott már alakíthatjuk úgy a mindennapokat, hogy az, Isten akaratának megfelelően alakuljon. Másrészt pedig lehet az, hogy ha ezt a szülői házat magunkra vetítjük ki, akkor Isten lesz az, aki próféta akar lenni abban a házban, amiben ő maga az Atya. Ilyenkor lelkünkben mi magunk is kortól függetlenül kamaszodó gyerekek vagyunk. Lázadunk. Isten ellen. Blaise Pascal azt mondta, hogy Isten csak azt az űrt akarja betölteni a szívünkben, amilyen alakzat hiányzik a mi életünkből. Ez pedig mindig akkora lesz és mindig olyan alakú lesz, amilyen Ő maga. A te szívedben is tátong egy olyan űr, amit csak Isten tud betölteni, semmi más. Ha pedig a tökéletes boldogsághoz arra van szükségünk, hogy a szívünk teljesen hiánytalan legyen, akkor már csak Isten hiányozhat a képből. Na de amikor már Ő beköltözött a szívünkbe, akkor is hajlamosak vagyunk még arra, hogy lázadjunk, nem tetszésünket fejezzük ki Isten akarata ellen. "Tudod az élet attól gyönyörű, hogy velünk van az Úr." /P.B./

Isten különös kegyelme, hogy ismerek olyan lelkészt, aki a saját anyagyülekezetében lett lelkipásztor és már jó pár éve ott szolgál, családjával. Nem gondolnám, hogy ezen lelkész ismerősöm Bibliájában ez a szakasz ki lenne cserélve arra, hogy "a próféta a saját hazájában tud igazán szolgálni." Isten hatalma és különös kegyelme mutatkozik meg abban, hogy él, épül és virul az a gyülekezet. Ugyanis fontosabb az, hogy Isten hol akar minket munkába helyezni, mint az, hogy minket magunkat vajon ott, elfognak-e fogadni vagy sem. Hiszem azt, hogy Istennek van hatalma arra, hogy ezt a problémát el tudja törölni abban az esetben, ha az a szándéka, hogy kegyelmére és hatalmára rávilágítson. Azonban az, hogy senki sem lehet próféta a saját szülői hazájában, az már csak azon egyszerű oknál fogva is igaz, hogy: a szüleink láttak minket megszületni, felnevelkedni, és elég nehezen tudják elképzelni, hogy úgy megváltozzon a saját gyerekük élete, mint amennyire az valójában megtörtént. Ennek a mondatnak, hogy senki sem lehet próféta a saját szülői házában van egy felszabadító oldala. Hogy nem is kell. Ugyanis a legtöbb, amit tehetünk, hogy összekulcsolt kézzel, térdet hajtva könyörgünk szeretteinkért. Nem kell, hogy annak feszültségében éljünk, hogy megszólítsuk a saját felmenőinket. Arra állít Isten más embereket, más szolgálókat.

A görög egy olyan szót használ ebben a részben, (ἄτιμος, ejtsd: hátimosz) ami nem csak azt jelenti, hogy valakit megvetnek. Mert a megvetés egy aktív cselekvés. Aktívan valakit direkt degradálok. Viszont ez a görög szó azt is jelenti, hogy valaki megbecsülés nélküli. Ez pedig viszont inkább egy passzív hozzáállást takar. Amikor valakinél nem törődöm azzal, hogy mit beszél, mit mond, vagy, hogy épp megtért, és amúgy is mi az? Ez talán még rosszabb, mint amikor valakit ténylegesen "lehülyéznek" a hitéért, mert ez esetben valami ilyesmit csinálhatnak velünk, hogy megsimogatják a buksinkat és azt mondják, "jól van, mondjad csak", és azzal a lendülettel már teljesen másfele figyelnek.

Nem tudunk próféták lenni a magunk biológiai forrásának kezdeténél, viszont tudunk ott próféták lenni, ahova Isten állít minket és azt a helyet érezzük családunknak. Hagyjuk, hogy először Isten mutassa meg akaratát, tudhatjuk, hogy a legtökéletesebb szülőként pontosan tudja, mit akar velünk cselekedni.

http://www.ujragondolo.hu/?s=otthontalans%C3%A1g&submit=Keres%C3%A9s