Κύριοι, τί με δεῖ ποιεῖν ἵνα σωθῶ; 

Uraim, mit kell tennem, hogy üdvözüljek?
(ApCsel 16,30b)

Szerelmesnek lenni gyönyörű érzés. Ha már voltunk szerelmesek, akkor ismerősek lehetnek a következő gondolatok és érzések: lebeg az ember bensője, mintha csak pillangók röpködnének ott. Mindenben és mindenkiben a szerelmünk jellemvonásait véljük felfedezni, szüntelenül azon járnak a gondolataink, mikor nincs velünk, hogy vajon épp mit csinálhat, hacsak nem tudjuk pontosan. Szeretnénk róla tudni mindent, hogy épp milyen napja volt, hogyan élte meg a különböző szituációkat. Milyen nehézségei, örömei voltak azon a napon és, hogy azokkal mit kezdett, hogyan dolgozta fel. Közösen vagy egységben dolgozza-e fel a problémáit. Mindent szeretnénk tudni a jellemvonásairól, a tulajdonságairól és az egész személyiségéről. Szüntelenül azt keressük és kutatjuk, hogy a másik hogyan reagál bizonyos szituációkban, de nem azért, hogy azokat vizslassuk, hanem mert szeretnénk megismerni teljesen a másikat. Ez olyan ismerkedés, amely inkább a másik személyiségére hangolódik. Csodálatos érzés, amikor felfedezzük, hogy egy-egy jellemvonásunk hasonló vagy épp ugyanaz. Rögtön megvan a kapcsolódási pontunk a másikkal, és még csodásabb vele együtt lenni. A párkapcsolat legeleje még talán rózsaszín felhővel borított is, ahol nem vesszük észre a másik hiányosságait, azok, amik talán zavarhatnak a másikban vagy az esetleges hibáit.

Nem állunk messze a valóságtól, hogy ha úgy gondoljuk, Krisztussal is hasonlóképp alakulhat a kapcsolatunk. Elvégre egy féltőn szerető Istenünk van. Nézzük meg kicsit közelebbről, hogy mit jelent az, hogy féltőn szerető Istenünk van.

1. Féltőn szerető Isten.

Már a Biblia első lapjai arról tanúskodnak, amit aztán a tízparancsolatban olvashatunk is: Isten féltőn szerető Isten. Meghallotta Ádám és Éva, hogy hűvös alkonyatkor járt-kelt Isten az éden kertjében és kereste őket. Milyen beszédes ez. Már a Biblia első lapjain megmutatja Isten az Ő szeretetét. Már itt bemutatkozik és azzal, hogy keresi az emberpárt és kapcsolódni szeretne, már ezzel bemutatja Isten, hogy ő bizony szerető Isten. Ha továbbmegyünk a Szentírásban, akkor láthatjuk azt, hogy Isten többször is bemutatkozik. Én az Úr vagyok, aki kihoztalak téged Egyiptom földjéről, és tudnánk mi is biztosan ilyen és hasonló igehelyeket említeni. Isten nem véletlenül mutatkozik be ismét annak a népnek, akik Őt már régóta ismerik. Nyomatékosítani szeretné az emberi szívekben azt, hogy Ő szerető, hűséges és féltőn szerető Isten. Ha az eredeti nyelvet nézzük, akkor azt láthatjuk, hogy Isten nem csupán féltő, hanem féltékeny Isten. Nem tűri el, ha más isten vagy más van az ember szívének középpontjában. Mikor Isten pedig bemutatja féltőn szerető szeretetét, akkor azt nem ránk tekintve teszi. Ezékiel könyvében azt olvashatjuk, hogy: „Ezért így szól az én Uram, az Úr: Most jóra fordítom Jákób sorsát, és irgalmas leszek Izrael egész házához, mert féltő szeretetre indulok szent nevemért.” /Ezékiel 39,25/ Isten szeretetének e motívuma azonban cselekvő is egyben. Ézsaiásnál azt olvashatjuk, hogy: „Uralma növekedésének és a békének nem lesz vége a Dávid trónján és országában, mert megerősíti és megszilárdítja törvénnyel és igazsággal mostantól fogva örökké. A Seregek Urának féltő szeretete viszi véghez ezt!” /Ézs 9,6/ Ahhoz, hogy elérkezzünk mai Igénkhez mindenképp meg kell látnunk, hogy olyan féltőn szerető Istenünk van, aki féltő szeretetével egyszer s mindekor cselekszik is. Nem hagyja Isten, hogy az Ő királysága növekedésének egyszerű földi keretek szabjanak határt. Zakariás prófétánál pedig a következőket olvashatjuk: „A Seregek Urának szava szól. Ezt mondja a Seregek Ura: Féltem a Siont, nagyon féltem. Nagy haragra indultam, annyira féltem őt!” /Zak 8,1/ Fontos itt meglátnunk azt, hogy nem ránk haragszik Isten, hanem értünk haragszik. Mert féltékenyen szeret minket. Nem önző Isten, hogy a szeretetet csak magának szeretné, mert szeretné, hogy az a szeretet, amit általa élhetünk meg, azt megélhessük a családunkkal, barátainkkal, testvéreinkkel, akár itt a gyülekezet közösségében.

2. Féltőn szerető ember

Mai Igénk elején azt olvassuk, hogy Pálék dicsőítették Istent. Hangosan imádkoztak és lelki énekeket énekeltek. A foglyok pedig hallgatták őket. Ekkor éjfél volt. Azt azért érdemes tudni, hogy ekkor Pál és Szilász Filippiben voltak, és azon belül is egy börtönben ültek. Az akkori börtönök pedig közel sem voltak még csak félig sem annyira komfortosak, mint a mai börtönök. Bűz, mocsok, embertelen körülmények uralkodtak. Ekkor pedig felhangzik egy ének, imádság. Látszólag egy emberi megtöretettségben voltak. Látszólag nem lett volna semmi indokuk arra, hogy jól érezzék magukat. Lehet épp azért imádkoztak, hogy Isten szabadítsa meg őket abból a szituációból, amibe keveredtek. Úgy is mondhatnánk ezt, hogy Isten szolgáit lehet börtönbe zárni, de Istent nem lehet kizárni a börtönből.

         Érdekes módon közelíthetjük meg ezt a történetet. Nem azért volt földrengés és a börtön ajtajai nem azért nyíltak meg és estek le a bilincsek a foglyok kezeiről, mert Isten meg akarta szabadítani a foglyokat, hanem mert meg akarta szabadítani a börtönőrt. Elképzelhetjük ezek után azt a kétségbeesést, amikor egy hivatali személy igyekszik a munkáját végezni és elég fontos feladatot lát el, majd pedig hibázik abban a feladatban. Ennek az őrnek pedig különösen nagy volt a felelőssége, mert életével fizetett volna a rá bízott foglyokért. Mikor pedig azt hitte, hogy a foglyok eltűntek, megrémült. Rémületében végezni akart saját életével. Életével akart fizetni mások szabadulásáért ez az őr, de a valóság mégis az, hogy Krisztus fizetett a börtönőr szabadulásáért. Isten különös kegyelme, hogy a börtönőrnek egyébként sem kellett végül fizetnie azért, hogy szabadon engedte végül Pálékat. De nézzük meg közelebbről, hogy miért is fordult ez a börtönőr Krisztushoz.

         Ezt a börtönőrt legalább annyira a félelem, min a csoda, hogy megnyíltak az ajtók, késztette arra, hogy Istenhez forduljon. Ez a börtönőr korábban kitartott a babonái mellett és Pált és Szilászt a legszűkebb cellába zárta. Gőgösen megvetett mindent korábban, amiről Pál és Szilász beszámoltak neki. Azonban a félelem a gőgöt átfordította Isten iránti fogékonysággá. Mikor Isten ilyen módon vagy másképp térdre kényszerít minket, akkor az azért van, hogy saját gőgünkből megtérjünk és tudjunk hozzá fordulni. Isten szerető szolgája pedig olyan, hogy nem rója fel a börtönőrnek, mikor odaesik a lába elé, hogy mit tett velük korábban, hanem őszintén elmondja, mit kell tennie ennek az embernek, hogy üdvözüljön ő és az ő háza népe. A börtönőr félelme indította arra, hogy odaboruljon Pálék lába elé és tanácsot kérjen arról, mit kell cselekednie, hogy üdvözüljön.

         Minket mi ösztönöz arra, hogy elkezdjünk Krisztussal járni? Félelem? Értetlenség? Hadd említsek még egy példát arra, hogyan is lehet elkezdeni Krisztussal járni. „Az Úr angyala pedig így szólt Fülöphöz: Kelj fel, és menj Dél felé a Jeruzsálemből Gázába vezető útra, amely néptelen. Ő felkelt, és elindult. És íme, egy etióp férfi, a kandakénak, az etiópok királynőjének udvari főembere, aki egész kincstára fölé volt rendelve, és Jeruzsálemben járt az Istent imádni, visszatérőben hintóján ülve Ézsaiás prófétát olvasta. Ezt mondta a Lélek Fülöpnek: Menj oda, és csatlakozz ahhoz a hintóhoz! Amikor Fülöp odafutott, hallotta, hogy Ézsaiás prófétát olvassa, és megkérdezte tőle: Érted is, amit olvasol? Erre az így válaszolt: Hogyan érthetném, ha valaki meg nem magyarázza? És megkérte Fülöpöt, hogy szálljon fel, és üljön mellé. Az Írásnak az a szakasza, amelyet olvasott, ez volt: „Amint a juhot levágni viszik, és amint a bárány néma a nyírója előtt, úgy nem nyitja meg a száját. Megaláztatásában elvétetett róla az ítélet, nemzetségét ki sorolhatná fel? Mert élete felvitetik a földről.” A főember megkérdezte Fülöptől: Kérlek, kiről mondja ezt a próféta? Önmagáról vagy valaki másról? Fülöp beszélni kezdett, és az Írásnak ebből a helyéből kiindulva hirdette neki Jézust. Amint tovább haladtak az úton, valami vízhez értek, és így szólt a főember: Íme, itt a víz! Mi akadálya annak, hogy megkeresztelkedjem? Ezt mondta neki Fülöp: Ha teljes szívedből hiszel, akkor lehet. Ő pedig így válaszolt: Hiszem, hogy Jézus Krisztus az Isten Fia. Megparancsolta, hogy álljon meg a hintó, és leszálltak a vízbe mind a ketten, Fülöp és a főember, és megkeresztelte őt. Amikor kijöttek a vízből, az Úr Lelke elragadta Fülöpöt, és nem látta őt többé a főember, de örvendezve haladt tovább az útján.” /ApCsel 8,26-39/ Az etióp kincstárnok tehát eleve kereste Isten akaratát. Eleve kereste azt, hogy miről beszél Ézsaiás. Vajon ilyen őszinte kíváncsiság van bennünk? Vagy esetleg már találkoztunk Krisztussal, meglátogatott minket, akár egy testvérünkön keresztül, és azt mondta, hogy kövessük Őt? Úgy vagyunk ezzel, mint Zákeus, aki hálából fordult oda Istenhez. Azt olvassuk Lukácsnál, hogy sietve szállt le arról a fáról és örömmel fogadta be Krisztust. Vagy ott van Naamán története, aki szó szerint a testi fekélyeiből gyógyult meg, és ez a gyógyulás vezette el addig, hogy észrevette és felismerte, hogy Izrael Istene, féltőn szerető Isten, aki valóságosan megmos minket, minden bűnünkből. Naamán és a filippi börtönőr között ráadásul megvolt az a hasonlóság is, hogy mind a ketten gőgösek voltak eleinte, és ezt a gőgöt az Úrral való igazi és őszinte találkozás letörte. Félreértés ne essék. Nem azért gyógyult meg Naamán, mert ő olyan szuper ember lett volna, hanem azért, mert Isten jó és kegyelmes. A lelki gyógyulás azonban mindannyiunk számára adott. Nem kell nekünk csodás gyógyulást vagy óriási magasságokat átélni ahhoz, hogy megértsük Isten Krisztusban nekünk adott csodáját. Ha neked van valamilyen betegséged, akkor az nem azért van, mert Isten büntetne, hanem azért van, mert meg akarja rajtad is mutatni, hogy a lelkünk állapota, hogy valóban Krisztussal járunk-e, nem függ össze a testünk állapotával.

         Mi lehet a közös ezekben az emberekben és bennünk? A lényeg nem változik. Mi magunk is emberek vagyunk. Nekünk is el kell kezdeni Krisztussal járni. A bevezetőben említett szerelem érzése pedig így kapcsolódhat ide. Ha én elkezdek Krisztussal járni, akár félelemből fordulok felé, akár szeretetből, akár hálából, akárhogy is legyen, meg szeretnék belőle tudni minél többet. Akkor átélhetjük azt a hálát, hogy a Biblia nem egy könyv lesz, nem régi iratok összessége, hanem élő és tápláló kenyér. Onnan érthetem meg Isten akaratát igazán. Isten Igéjéből érthetem meg, hogyan is kell élnem az életemet. De ehhez elengedhetetlen az, hogy mindennap olvassam az Ő Igéjét, elengedhetetlen az is, hogy ha nem értem, hát kérdezzek meg valakit, aki értheti, hogy ott miről is lehet szó. Ez egy tanulási folyamat, éppen, mint a szerelmeseknél. Nem tudom még teljesen a másik hogyan viselkedik, de szeretem a másikat és minél többet szeretnék megtudni belőle, ezért minél több időt szeretnék a másikkal tölteni. Én magam úgy igyekszem élni, hogy egyetlen nap se múljon el anélkül, hogy nem keresem Isten akaratát az életemre nézve.

         Összefoglalva. Láthatjuk tehát azt, hogy Isten egy féltőn és féltékenyen szerető Isten, akinek a szeretetét leginkább Krisztusban láthatjuk. Az Úr Jézus Krisztus a mi örök életünk záloga és pecsétje. Érte lehet egyedül örök életünk. Ez a féltékenyen szerető Isten pedig értünk haragszik, míg igazán tiszta szívvel nem borulunk oda elé, mint ahogy a filippi börtönőr is tette Pálékkal. De a legnagyobb evangélium az, hogy neked és nekem minden nap van lehetőségünk arra, hogy Isten elé menjünk, elé boruljunk, ő pedig féltőn szerető szeretetével átölel és karjaiba zár minket.

Ámen