"ἀλλ᾽ ὃς ˹ἂν˺ θέλῃ ἐν ὑμῖν μέγας γενέσθαι ἔσται ὑμῶν διάκονος, 
καὶ ὃς ἂν θέλῃ ἐν ὑμῖν εἶναι πρῶτος ἔσται ὑμῶν δοῦλος·"

"Hanem aki köztetek nagy akar lenni, legyen a ti szolgálattevőtök. És ha valaki köztetek az első akar lenni, az mindnyájatok szolgája."

/Máté 20, 26b-27/

Patricia St. John. Nem tudom, hogy kinek mit mond ez a név. Nekem egy igazhitű misszionárius, és számos könyv jut eszembe, amiket ő írt. Patricia St. John egy misszionárius nő volt, aki életcéljául tűzte ki magának, hogy ott segítsen az embereken, ahol tud. Élete végére Afrikába is eljutott, Marokkóba. Ápolónő volt, aki nem csak a testet gyógyította, hanem az Evangélium és Krisztus erejével a lelkeket is. Ő volt az, akitől élete végén megkérdezték, hogy nem bánja-e, hogy nem lett családja? Erre körbenézett a szolgálati helyén, és azt tudta mondani, hogy akik őt körül veszik, mind a testvérei, gyermekei. Megtalálta azt a helyet, ahol ő tudott szolgálni. Megtalálta azt, hogy Isten milyen módon tudja hasznosítani őt. Amikor ezt az Igét ma reggel elolvastam, akkor rögtön ő jutott eszembe. Már csak azért is ő jutott eszembe, mert a görög a 'diakónus" szót használja, amit a magyar fordítás "szolga"-ként hoz. Azonban a diakónus nem egyenlő a szolgával. A szolga azért szolga, mert abba a sorba kényszerült. A diakónus szót szerintem itt érdemes lenne meghagyni a magyarban is diakónus szónak, mert az sokkal tágabb értelmű. A szolga szolgálja az urát, annak parancsolnak. A szolga alávetett pozíciót feltételez. Míg a diakónus, maga vállalja azt, hogy önként segít másokon. A szolgának sokszor nincs választása abban, hogy akar-e szolgálni vagy sem, ellenben a diakónussal. Annak ellenére is, hogy még sose hallottam olyat, hogy egy diakónus nem szolgált volna.

De ne szaladjunk Afrikáig. Mert itt élünk. Európa közepén. Ráadásul elég kiváltságos helyzetben. Mindennap van mit ennünk, innunk. Nem az a kérdés már itt számunkra, hogy megvan-e ez a barlangunk, ami kell a rókának, vagy a fészkünk, ami kell a madárnak, ahogy Krisztus fogalmaz. Hanem azt látom, hogy a világ kínálatában, ami a figyelmünket igyekszik elterelni, alaposan megválogatjuk, hogy milyen telefonunk, laptopunk, kocsink, lakásunk legyen. Mert nem jó az akármilyen.... Van egy nagyon kedves ismerősöm, aki azt szokta mondani, hogy az Úr Jézusnak nem birkái, hanem bárányai vannak. Milyen igaz ez. Amikor valaki magára veszi a diakónus szerepet, akkor már többet látunk bele, mint amit a másik gondol valójában. Úgy is mondhatnám, hogy a fél karját adja, de a másiknak a teljes kar kell. Ekkor pedig élünk egy világban, ami azt mondja, hogy neked legyen minél több. Neked legyen meg mindened, tipord el a másikat, ne foglalkozzál vele. Hedonista hajlamokra tanít.

A diakónus magára vállalja mások gondját. A magáé mellett még magáénak érzi a mások gondját is. Célja, hogy segítsen, célja, hogy a másiknak jó legyen az élete. Célja, hogy a másik Krisztusra tekintsen. Célja, hogy a maga élete is Krisztust mutassa. Eszembe jut az a fajta vendégszeretet erről, ami Krisztus idején volt. Ugyanis az volt a szokás, hogy a vándor a városon kívül megállt. Nem ment be a városba, (Itt jegyzem meg halkan, hogy József és Mária egy különleges helyzetben voltak, mindennek tetejébe pedig saját magukat alázták meg azzal, hogy nem követték a kor szokásának megfelelő vendéglátási szerepeket.) hanem megvárta míg valaki, aki úgy gondolta, hogy befogadja a vándort egy éjszakára, az ment ki a város határába, behívta a saját házába, megvendégelte, és nem kérdezte, hogy mi járatban volt arra. Amikor pedig a másnap elérkezett, akkor a diakónus, aki magára vállalta a vándor nehézségét, és segítséget nyújtott neki étel és szállás formájában, elkísérte a város határáig, hogy úgy bocsátsa útjára a vándort. Ezt fejeli meg még Krisztus azzal, hogy menj el vele dupla annyi útra, mint amennyire illik. Ez az igazi diakónus szerep. Amikor valakinek nem csak segítek, hanem még tovább is kísérem. Törődöm vele a maga útján. Az ezért kapott jutalom pedig nagyon békéltető, hálás. Van egy másik nagyon kedves ismerősöm, aki a hetekben költözött új otthonába. El se tudom mondani, hogy a nehézségei közepette mennyire hálás vagyok azért, hogy tudok neki segíteni. Egyszerűen jól esik. Jól esik az, hogy ha a másik testvéremen tudok segíteni. Valahol azt látom ebben, hogy a saját jutalmam abban van, ha láthatom, hogy a másik életét jobbá tudom tenni.

Nincs annál nagyobb segítség, ha a másik felé egy pohár víz mellett, Krisztust is nyújtod.