"ὑμεῖς δὲ μὴ κληθῆτε Ῥαββεί, εἷς γάρ ἐστιν ὑμῶν ὁ διδάσκαλος, πάντες δὲ ὑμεῖς 
ἀδελφoί ἐστε"

"Ti pedig ne hívjátok magatokat mesternek, mert egy Tanítótok van, ti pedig mindnyájan testvérek vagytok."

/Máté 23,8/

Előre is elnézést mindazoktól, akik nem akarják érteni ezt a képi tréfát. Azonban nem lehetett kihagyni.

Munkálkodunk mindnyájan. Mindnyájan arra hajtunk, hogy jók legyünk abban, amiben dolgozunk. Áldozatot vállalunk. Megfeszülünk, pontos, napi beosztást készítünk. Megtervezzük az életünket. Tanulunk. Az első perctől kezdve, ahogy megszületünk. Megtanulunk élni, küzdeni, hogy elérjük a kitűzött célunkat. Nem akarjuk feladni, és ha nem áll senki az utunkba, akkor jól járunk. Ha pedig valaki keresztezi az útjainkat, akkor vagy megkerüljük, vagy legyőzzük. Mindegy, de a célért mindent megteszünk. Előfordulhat, hogy felborul az életünk. Váratlanul valami, vagy valaki közbeszól. Megkapjuk a munkánkért az elismerést. Ekkor pedig úgy érezzük, hogy megérte harcolni a célért. Ez mind jól hangzik. Mind szép. Mind jó. De baj van vele. Nem is az életünk elején, hanem amikor az elismerést megkapjuk. Az emberi gőg közbeszól.

Egy ártatlannak tűnő beszélgetés is olyan veszélyt rejt magában, ami önteltséghez, nagyképűséghez vezethet. Ugyanis, ha megkapom az első elismerő szavakat, ami persze nem rossz, ha viszont rosszul előkészített termőföldbe esik, ártalmas lehet.

A viselkedésünket, a hozzáállásunkat, azt, ahogyan fordulunk a másik ember felé, azt, ahogyan viselnünk kell magunkat másokkal szemben, senki mástól nem lehet olyan tökéletesen megtanulni, mint Krisztustól. Egyszerűen az van, hogy tanulhatunk mi akármennyire, lehetünk mi akármilyen érzékenyek szociálisan, a Mestertől mindig van mit tanulni. Tőle és Általa kell azzá válnunk, akinek elképzelt minket, hogy legyünk ezen a földön. Voltam segédlelkész is, egy fél évig. Nem mennék bele a részleteibe, de egyszerre elszomorított és feldühített, mikor azt mondták nekem, hogy: "Nem tudom kitől lested el ezt a viselkedési stílust, de hagyjál fel vele, és legyél olyan, mint én, mert szerintem én mintaértékű vagyok." Hát, itt kezdődik a baj. Mikor magunkat tartjuk mintaértéknek. Mikor az elismerő szavak odáig gerjesztődnek bennünk, hogy saját magunk miatt dolgozunk. Saját magunkról képzeljük azt, hogy kiérdemeltük azokat az elismerő szavakat. Nem vesszük észre azt, hogy Isten nevét kell dicsérni azokért, amit elértünk. Nem a magunk erején kapaszkodtunk fel, hanem Isten segítségével. Ő tett minket alkalmassá arra, hogy szóljunk, cselekedjünk, dolgozzunk. Tanulhatunk mi a legjobbaktól, de ez az Ige egyértelműen azt mondja, hogy egy Tanítónk van. Mi pedig mindnyájan testvérek vagyunk. Tanulhatunk egymástól olyan dolgokat, amiket a másik már megtapasztalt, de a teljes összképet teljes egészében Krisztustól kell megtanulnunk. Még jó, hogy Istennek nem birkái, hanem bárányai vannak. Egyedül Ránézve van értelme az életünknek.

Ezt a blogot is azért indítottam, hogy Isten neve legyen dicsérve. Azért a csodálatos lehetőségért, hogy megtapasztalhatjuk az Ő kegyelmét, szeretetét, jóságát, türelmét, atyai nevelését. Azért, hogy mindazt, amit keresztényként megtapasztalok, azt megoszthatom veletek. Mindezért egyedül ISTENT illeti dicséret. Krisztust és a Szentlelket!!!